A kifogások és a komfort zóna
A kifogás nem újkeletű dolog… rég feltaláltuk már.
Hogy mire? Arra, hogy saját igazságainkat felhasználva, de azokat nem felvállalva, nemet mondjunk.
A kifogás szó másik két ismert megfelelője, a kibúvó, vagy mentség.
Mindkettőben ott a menekülés valamiből, valahonnan… azaz nem tudunk, vagy nem vagyunk hajlandóak valakivel, vagy valamivel, akár magával az élettel szembenézni!
Egyrészt kibújunk egy helyzet adta körülményből anélkül, hogy „színt vallanánk” (Ez is milyen gyönyörű…fekete vagy fehér? A kifogásnak szürke…), elmenekülünk.
Másrészt úgy mentjük meg magunkat egy általunk „válsághelyzetnek” titulált körülményből, hogy felépítünk egy elfogadhatónak tűnő „igazságot”, hazudunk.
Mindkettő hárító mechanizmus, azaz szerepjátszás, melyben félelmeinket igyekszünk elrejteni, még magunk elől is.
Mielőtt valaki elkezdene a gondolataim ellen kifogásokat gyártani… szeretném tisztázni, hogy ezek az enyémek, vállalom értük a felelősséget és tájékoztató, tanító szándékkal írom le őket.
Ha érted, jó… mert hasonló tudati mezsgyén haladunk.
Ha nem érted, az is jó… mert látod, és talán elfogadod, hogy más utak, megélések, tapasztalások is vannak.
Akkor folytassuk…
Számtalan kifogással találkozunk életünk folyamán… olyanokkal, amelyekkel mi hozakodunk elő, és olyanokkal is, melyeket mások használnak irányunkban.
A kifogások olyan sztereotípiákból épített bástyák, melyekkel komfortzónánk határait védjük. Hogyan is van ez?
Az Életünk egy olyan tudati és fizikai tér, ahol mindennapi csatáinkat vívjuk az életben maradásért. Most ne gondolj nagy dolgokra… az is egy csata, hogy ma reggel felkeljek, vagy ne? Lenyomjam az órát és még adjak magamnak 10 perc „lustit”, vagy ébredjek fel most?
Észre sem vesszük, de minden döntésünkkel egy csata kimenetelét befolyásoljuk… elsősorban magunkkal és magunkban!
Ahhoz, hogy ebben a „harci helyzetben” védve legyünk, körbe bástyázzuk magunkat. Mivel? Minden olyan dologgal, amit pajzsként használhatunk „támadás” esetén.
Az ego által kitalált eddigi legjobb védelmi rendszer a kifogások bástyái! Ez a hárító mechanizmusok csúcsmodellje!
Láthatatlanul és tudattalanul körbe bástyázzuk magunkat, hogy védve legyünk.
Ezzel csak az a probléma, hogy védelem helyet börtönt építünk magunknak.
A kifogások a félelem által keltett illúzió tégláiból épülnek, éppen ezért, semennyire sem valóságosak, így sokkal nehezebb lebontani, vagy átalakítani őket, hiszen nincsen struktúrájuk.
A kifogások az ego legnagyobb pajzsai arra, hogy elhárítsák a lehetőségek által adott új tapasztalati megéléseket és felismeréseket.
Miért? Mert az ego fél minden ismeretlentől, főleg, ha korábbi igazságrendszerét használva kudarcot vetít elő!
De hát hogyan is ismerhetnénk meg bármit, ha elmenekülünk? Hogyan szerezhetnénk új, vagy más tapasztalatot, ha nem próbáljuk meg újra?
Na erre az ego már nem ad választ… csak kifogást!
Viszont képes belekapaszkodni mindenbe, ami megfoghatatlan, vagy akár „mondvacsinált”, mert így nem bukik le, hogy fogalma sincs: „mi lenne, ha”?
Korábban nem gondoltam volna, de a legtöbb kifogást eddig az önmagukat "spirituálisnak" valló emberektől hallottam. Hogy van ez?
Korunk legnagyobb ego illúziója az, amikor elméd elhiteti veled, hogy te különb vagy akkor, ha "spirituális" vagy.
Hányszor hallottam ezt: "tudod, mi, akik már fejlettebbek vagyunk, mint ők!"
Félre ne értsetek, nem a spiritualitás ellen beszélek, hiszen magam is ezen az úton járok, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy hatalmas különbség van a között, hogy azt gondolom, azaz „játszom”, hogy valamilyen vagyok, vagy ténylegesen megélem azt.
Egy példa, hogy értsétek: számomra nem hiteles az, aki templomba jár, ájtatoskodik, de a vasárnapi mise után a templom előtt, simán kibeszél mindenkit, és rosszindulattal mond általa igaznak vélt hazugságokat másokról.
A spiritualitás valódi értelme sokak szemében elhomályosult… nem biztos, hogy valaki, aki valaha is olvasott spirituálisnak mondott könyvet, vagy elment egy tanfolyamra, már spirituális.
Spirituális érdeklődésű, az igen.
Akkor válik az ember spirituális életűvé, ha a spiritualitás (és annak gyakorlata) a mindennapjai részévé válik, mint pl. a reggeli fogmosás.
Azért annak legyünk tudatában, hogy minden ember, létezésénél fogva spirituális lény, hiszen minden tudat spirituális, isteni gyökeréből táplálkozik. Viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy itt a földön, fizikai formákban csak akkor válunk valamivé (akár spirituális életűvé), ha megéljük, megtapasztaljuk, fizikai szinten is gyakorlattá formáljuk!
A szó hatalmas teremtő erejű, de gyakorlattá formálás nélkül testetlen erő marad (mondvacsinált), mely ígéretként lebeg felettünk, és tudattalan kényszerekként nyom minket.
Engedjetek meg egy kérdést: Az Univerzum (Őserő, Isten, Legmagasabb tudat) mikor használt kifogásokat a teremtésben?
Aki tudatosan, szeretettel teszi a dolgát, nem él kifogásokkal, mert pontosan tudja, az nem teremtés.
Az élet lényege a tapasztalás, a változatos próbákon keresztüli felismerés, és a megértés. Ez csakis akkor válik a részünkké, ha bátran vállalkozunk arra, hogy komfortzónánk bástyáit lebontva kimerészkedjünk az ismeretlenbe.
Attól viszont, hogy teszünk egy lépést kifelé, majd vissza is hátrálunk, még nem szerzünk igazi tapasztalatot.
Biztosan sokan hallottatok már a gyász-időszakról. Ez egy kb. 18 hónapos tudati szakasz, melyet mély veszteség okozta trauma után, az elme tagadások, érzelmi viharok, elengedések, felismerések, és megértésekkel teli elfogadások által építi ujjá magát, hogy képes legyen félelem nélkül beengedni az élet további lehetőségeit.
Ez az időszak általában elég arra, hogy a tudat feltérképezze és bizonyosan elfogadja azokat a tapasztalatokat, melyek megélése után, szívünk tisztán megtudja nekünk mondani, mire volt jó ez a tapasztalat, tudunk-e ennek mentén tovább fejlődni, vagy másfelé kell fordulnunk?
Saját tapasztalatból állítom, sok minden megélése mellett, hogy enélkül a tapasztalati idő nélkül nem lehetünk biztosak abban, hogy megfejlődtük, megcselekedtük, felismertük és megértettük a szükséges dolgokat. Az elme ez idő alatt képes lehet elengedni minden sztereotípiát az adott területtel kapcsolatban.
Úgyhogy, kérem szépen, tessék elfelejteni a "nem az én utam" kifogást, hiszen honnan is tudhatnád, ha sosem próbáltad? (Itt most a próba alatt nem a "beledugtam a lábujjamat", hanem a "belemerítkeztemet értem", a 18 hónapos próbaidővel.)
Inkább vegyünk komolyan minden élet adta lehetőséget, és próbáljuk ki, mit nyerhetünk általa...
Ehhez viszont a saját állhatatosságunkra van szükségünk.
Kitartás nélkül nem élhetjük meg azokat a próbákat, melyek megerősítenek bennünket. Ha az első akadálynál visszafordulunk, mert egy hegy áll előttünk, sosem érünk az óceán partjára, ahol az új Napfelkelte csodája és beavató ereje vár ránk!
Tanítóként pontosan tudom, milyen ellenállásokat tud produkálni az elme, akár fizikai tünetek bevonásával is, hogy az őt „veszélyeztető” felismerésektől távol tartson téged!
Itt csak az a kérdés ki vezet kit?
A félelmekre alapozó, kifogásokkal teli ego, vagy a fejlődni vágyó, tapasztalati megélésekért érkező bátor lélek?
Mit tehetünk?
Kezdjünk el a kifogások helyett érvelni!
Hárítás helyett beleállni… veszekedés helyett vitázni. Megfutamodás helyett bátran szembenézni.
Mi fog változni?
Az, hogy a kifogások által felhasznált félelmeink helyett, melyek komfortzónánk bástyái között tartanak bezárva, az érvek igazságait, saját belső meggyőződéseinket feltárva, magunkat felszabadítva, kilépünk a védelmi körből és képviseljük azt, akik vagyunk. Érveink által saját szabályrendszereinket ismerhetjük fel, melyek ezáltal tisztíthatók, fejleszthetők.
Az érvek megengedik a kérdéseket… a kifogások nem.
A kérdésekre kapott válaszok pedig segítenek, terelnek, további fejlődésre ösztökélnek minket.
Igazából ezért vagyunk itt, nem?
A fejlődésért.
Te miért vagy itt? Erre válaszolj te, magadnak...
Csodás megtapasztalásokkal teli, bátor megéléseket kívánok!
Pusztai Orsolya
