A minden jó ereje
Világunk egy hatalmas színpad!
Díszleteit mi magunk készítettük, jelmezeinket mi magunk varrtuk. De nem tűvel és cérnával, hanem a vágyakozó, megismerésre szomjazó tudattal.
A főszerepet mi játsszuk és a szereposztást is mi állítottuk össze. A rendező, azaz mi magunk, gondosan instruál, és ellenőriz minden mozdulatot és színpadi reakciót.
Közben a nézőtéren a lelkes közönség, azaz tudatunk személyiségszerepekben tetszelgő részei, lelkesen tapsolnak, vagy indulatosan hurrognak.
A színdarab azonban megy tovább… és mi elfeledjük, hogy csak játszunk, azonosulunk minden szereppel, jelmezzel, díszlettel, és mély átéléssel alkotjuk meg elmebeli igazságrendszereinket, sajátos világlátásunkat.
Ennél fogva elkezdjük a dolgokat egy szemszögből, egy oldalról nézni, és azt hisszük az a teljesség! Az a totális igazság!
Azonban, amit minősítünk, aminek minősége van, az nem a teljesség! Az nézőpont… ezért tudjuk viszonyítani.
A teljességben eltűnik minden minőség, mert abban csak létezünk, mi magunk vagyunk a nézőpont, az van, és kész.
Elménk remek kis „szerkezet”! Mindenre van válasza, teóriája, védekező vagy éppen támadó reakciója. De ezért is alkottuk meg magunknak, hiszen hogyan játszik jól egy színész, ha nem azonosul a szerepével?
Egy színdarab akkor lesz jó, ha mindenki marad a szerepében (sors), abból kihozza a legtöbbet (önismeret), és a játéka közben képessé válik arra, hogy egy-egy inspiratív reakcióval megszínesítse a darabot (szabad akarat).
Vannak azonban olyan színészek, akik le akarják játszani a színpadról a többieket… ennek sok oka lehet: nem érzik a szerepüket és keresik…, bizonyítani akarnak…, félreértik a szerepben rejlő mondanivalót…, segélykiáltásként kérik, figyeljenek rájuk…
Bármi is az oka, a végeredménye az elégedetlenség, és a minősítés (én sokszor „fikázásnak” hívom, és elnézést, ha valakit megbotránkoztatok ezzel).
Nemrégiben újra hallottam valakitől: … az nem jó, az „régi energiás”!
Megszólalt bennem egy kérdés: … az miért rossz? Mert „régi”? Mert energia?
Beleengedtem magam a kérdésbe és sok minden jött elő belőlem…
Az első, amit itt a földi életünkben meg kell értenünk, hogy dualitásban létezünk. Ezt már a nagy ősi tanítók is elmondták, leírták… a Tao szimbóluma, a világot alkotó Jin és Jang erők csak együtt, és egymásban létezve teremtik a Világot.
Minden az Egyből való, azaz bármit is tapasztalunk annak a része. Az okát lehet, hogy még nem fogtuk fel, de azt igen, hogy nem különálló! Ahogyan itt a Földön is mindenkivel egy levegőt szívunk, és ugyanabba a légtérbe fújjuk ki magunkból. Azaz, lehet utálkozni, de mindenképpen kapcsolódunk, közösködünk vele…
Az energia egy és ugyanaz, de mégis szerepeink különbözősége okán másnak tűnik… így mikor minőséget adunk neki, saját hatáskörünkben tesszük azt, akkor is, ha Istenre hárítjuk a felelősséget, ami akár értjük, akár nem, visszamutat ránk!
A másik az idő kérdése… erről írtam már korábban, mint sorstényezőről…
Az idő értékmérő, fejlődésünk megértésére szolgáló karma-tényező. Amit mi lineárisan tapasztalunk, igazából egyetlen pillanat, amit végtelen hosszú szakaszokra bont a tudat…
Így magában az időben a régi – múlt, és az új – jövő, csakis a jelenben értelmezhető. Ha nincs jelenpont, egyik sem létezik…
Ennek valódi igazságát elménk nem képes felfogni, így az idő múlt és jövő viszonylatában keresi önmagát, a világban betöltött helyét… ugyanakkor a jelen magában hordozza mindezt.
Tudatunk fejlődésében a múlt a bölcsesség, az eddig elsajátított ősi tudás.
Az rossz lenne? Honnan tudnánk merre haladunk, ha nincs mihez viszonyítást beállítani? Dobjuk ki ősapáink, ősanyáink tudását? Nézzük csak mit tett ennek megtagadása a társadalommal? Az adott szó lassan semmivé válik, a felelősség ismeretlen fogalommá csökevényesedik, az önmagunkért való kiállás a múltba vész… ha nem eszmélünk magunkra, lassan robotként éljük le az életet!
A régi útmutató az új felé… ha nem tiszteljük, nem is érdemeljük ki, amit adni képes.
Más az energiája? Persze, most úgy értékeljük, hiszen minden változik, ahogyan tudatunk tapasztal és új igazságokat fogalmaz meg! De pont ez segít, hogy fejlődhessünk, és új irányt, célt határozzunk meg. De azért érdemes megkérdezni magunktól: mikor abban voltunk, akkor is "rossznak", "réginek" minősítettük?
Ha sejtjeink, amik időről időre lecserélődnek, nem adnák át az új sejteknek az ősi információt, lehet már rég visszafejlődtünk volna valamilyen növényi létformába.
Amíg mi azt képzeljük feltaláltuk a spanyolviaszt, csak újabb részt tártunk fel a színdarabunk már eleve bennünk rejlő mozzanataiból.
Jobb az új? De mitől? Mert más? Mert van benne egy remény, hogy hátha a helyzetünk, amit nem tudunk elfogadni majd jobb lesz?
Ha életünk, és energiánk egy részét tagadjuk, a többit is szegényebbé tesszük ezzel, így azt sem tudjuk elfogadni…
A minősítés kiragad az egészből… persze, lehet véleményünk. Ezzel nincs semmilyen probléma, csak a véleménynyilvánítás közben értsük meg, hogy nézőpontunk beszűkíti a lehetőséget a teljesség megértésére, hiszen valami nekünk szép, vagy jó. Nekünk rossz, vagy csúnya. Igen, ebből kell kiindulnunk, hiszen mi ebbe tudunk kapaszkodni… de ne ragaszkodjuk csak ehhez... adjunk esélyt más megértésére is.
Ha ezt megértjük, belátjuk, hogy számtalan más nézőpont is létezik, hiszen számtalan emberi elme tapasztalja a világot, bennünk is számtalan hangulat és rezdülés értékel, számtalan hitrendszer irányít, ami ugyancsak a Minden része. Most így látjuk, de ki tudja, hogy látjuk majd legközelebb?
A teljességben minden úgy jó, ahogy van! A rét attól szép, hogy számtalan színű és minőségű virág található rajta, különböző életfázisokban… igen, elszáradva is…
Ha képesek vagyunk e megértés szemével látni a Világot, úgy állhatunk ki önmagunk és életünk mellett igazul, hogy közben megértjük és tiszteljük a Mindenben együtt élő "más"-t. Ugyankkor tisztán látjuk már a "más"-ba kapaszkodás küzdelmét arra, hogy újra visszaérjünk az Egységbe... a Rend-be!
Az ellentétek látszólagosak, de szükségesek a kiegyenlítés elvének megértéséhez! Amíg bőszen hangoztatunk szélsőséges elveket, távolodunk a középponttól... amint megértjük a világot teremtő felelősségünket, közeledünk...
Kedves „régi-, és új-energiás” barátaim! Minden egyetlen nagy erő és energia, a minden JÓ-ban. Mert a jó, a Mindent egyesítő erő!
Ezt kedves barátom, ezt először csak magadban találod meg, abban a jóságban, ahogyan te magaddal viselkedsz, ahogyan te a szerepedet képes vagy elfogadni, és abba beleállni!
Önmagaddal mutass példát! Értékeld a jót mindenben és fogadd el a rosszat, mint a jó iránymutatóját. Amíg valami ellen harcolsz, azt erősíted...
Élj! Bátran, „kipróbálósan”! Fogadd el az Élet lehetőségeit! Próbáld ki magad mindenben és nyugodtan dönts, akár ellentétesen is! Minden döntés magad felé visz, mert minden jó… akkor is ha nem értjük pontosan, ez mit is jelent.
Ha a jóra koncentrálsz, ha magaddal törődsz, szereted, elfogadod és értékeled magad, meglásd, a Világ olyan lesz, amilyen te magad vagy!
Azaz JÓ, azaz Minden!
Jó napot kívánok!
Pusztai Orsolya – lélekgyógyász