A félelem mint mankó
Az ember megismerni született a világra.
Azért hoztuk létre ezt a valóságot, hogy tapasztalunk és fejlődjünk. Minden megéléssel önmagunkat kívánjuk megérteni és felfedezni, minden tapasztalattal önmagunkra kívánunk ismerni.
Ez a világ, amit létrehoztunk sokszínű és változatos. Lehetőséget adtunk magunknak, hogy ebben a sokszínűségben megéljük azokat a tapasztalatokat, melyek segítenek tájékozódni és megérteni.
Létrehoztuk az érzelem nevű tudati rendszert, mely belső útmutatóként vezérel minket. Ebben az a szép, hogy az érzelmet az ember hajlamos elválasztani a gondolkodástól. Pedig itt, a földi valóságunkban az érzelem az igazi gondolkodó, a gondolat pedig annak végrehajtója.
Miért?
Mert az emberi lét hajtóereje a lélek. Az a tudatosság, mely érzelmi alapon képes kapcsolódni az élettel. Mivel az ember az életet választotta, így legfőbb útmutatója az érzelem. Ez tudja az emberi lényt a legjobban áthatni, ezáltal segíteni.
Miben is?
Abban, hogy eligazodjon abban a labirintusban, amit játszótérként talált ki magának. De, hogy a játék ne legyen nagyon nehéz, csak két pólust adtunk neki, amit elneveztünk dualitásnak.
Duális világunk kettősségében az a szép, hogy megismerhetjük mindkét oldalt. Lehetünk fent és lent is, lehetünk kint és bent is, mehetünk előre is és hátra is.
Teremtettünk magunknak egy érzelmi skálát, mely kijelöli mozgásterünket, így utat adtunk a haladásra és lehetőséget arra, hogy ne tévedjünk el.
Ezt úgy képzeld el, mint egy kétsávos utat. A hosszát nem, de a szélességét ismerjük. Ez az érzelmi skálánk két végpontja. Mi úgy nevezzük, hogy szeretet és félelem.
Igazából ez a két erő létezik és ők mozgatnak minden más energiát. Ők az érzelmi jang és jin. Bármennyire is úgy gondoljuk ellentétei egymásnak, igazából egymásból táplálkoznak, és együtt léteznek.
Az út egyik oldalán a szeretet halad egy irányba, az ellenkező oldalon pedig a félelem a másikba. Legalábbis mi így hisszük. De a Föld gömbölyű…
Ezért azt tanítjuk egymásnak, hogy csak az egyik irány a jó, mert az üdvözülésbe vezet, a másik a romlásba. De mi segít, hogy a középútra leljünk?
Emberi életünkben elfogadjuk, hogy a szeretet által ismerjük meg ami jó, és a félelem által tanuljuk meg ami rossz. Azt látjuk, hogy az ember a szeretet által beenged, a félelem által pedig eltávolít. A szeretet nyitja a kaput, a félelem bezárja.
Ezért az ember az idők folyamán megtanult félni; magától a félelemtől! Inkább szeretünk elhatárolódni, az ego individuális érzései miatt, mint összekapcsolódni. Előbb tudjuk megfogalmazni, hogy mik nem vagyunk, mintsem tudnánk, hogy mik is vagyunk. Elkezdtünk félni az út egyik felétől.
Az idők folyamán a félelemből igazi „mumus” lett, ezért igazságként eltároltuk magunkban, hogy minden, amitől félünk ellenség, így el kell kerülni, meg kell szüntetni.
Az ember kollektív tudata, mely minden eddig létező ember gondolati-, érzelmi-, és akarati mintáit tartalmazza, tele lett a félelemből szőtt illúziók igazságaival.
Az ember elindult az út egyik oldalán. De ki dönti el, melyik a helyes irány? Milyen térképet követünk, és azt ki rajzolta nekünk? Ki halad jó irányba? Aki jön, vagy aki megy?
Az igazság az, hogy a félelem semmivel sem rosszabb, mint a szeretet. Ahogyan az egyik út sem rosszabb, mint a másik, csak viszonyításunk során kap címkét tőlünk.
Ha egy dolog kezdetét és a végét összehasonlítjuk egy értéket kapunk. Ez a haladás iránya. De ez az érték nem lenne sem a kezdet, sem a pedig a vég nélkül. Ugyanúgy eljutunk valahová az út egyik vagy másik oldalán.
Az egységből ahonnan jöttünk, nincsen különbség. Éppen ezért alkottuk meg a földi létet, hogy viszonyíthassunk. Mindent azért teremtettünk, hogy támaszkodhassunk rájuk. A bölcs, isteni tudat nem alkot felesleges, vagy önmagának ártó dolgokat.
Az érzelmi tudatot is ezért hoztuk létre; segítségnek. Éppen ezért maga a félelem, ahogyan a szeretet is, nem más, mint mankó.
Azért teremtettük őket, hogy támaszkodhassunk az erejükre. Minden érzelem egy tudati erőforrás, segít megtankolnunk életünk járművét. Ugyanakkor minden érzelem egy-egy sebességfokozat, mely befolyásolja gyorsaságunkat.
- Adott az út. Egyik széle a szeretet, a másik a félelem. Kijelölik mozgásterünket. A teljes utat kaptuk a teremtéstől, nemcsak az egyik, hanem a másik oldalt is.
- Adott az irány. Az egyik erre halad a szeretettel, a másik arra a félelemmel. Kijelölik döntési lehetőségünket. De melyik a mi irányunk? Mindig az, amelyiken haladunk. De ha mi megyünk a másik oldalon, akkor ki megy az ellenkező irányba?
- Adott a sebesség. Az egyik robog a szeretettel, a másik lassít a félelemmel. Kijelölik fejlődésünk minőségét. De valljuk be, van amikor jobb előrehaladni és van, mikor célszerűbb tolatni.
A cél az, hogy meglássuk mikor képes segíteni nekünk az egyik vagy a másik mankónk.
Amit fel kell ismernünk az, hogy a félelem nem bántani, hanem segíteni szeretne, csak nem mindegy hogyan használjuk. Ahogyan a szeretet is képes gátló erőt teremteni, ha nem értelmezzük helyesen a jelzéseit.
Ha valamit félreértelmezünk, mi magunk adunk neki saját igazságtartalmat, mégpedig a bennünk élő érzelmi képeink alapján. Azaz amerre haladunk azt kijelöljük iránynak és mindenki mást e szerint osztályozunk. Aki velünk tart az jó irányba halad, aki nem, az rosszba.
Ahelyett, hogy támaszkodnánk a saját magunk által megteremtett mankókra, elhajítjuk őket, ezáltal egy erőforrást semlegesítünk.
Ez mind szép, mondhatjátok, de hogyan tudjuk hasznosítani a félelmet, mint mankót?
Úgy, hogy nem az eltávolító, megsemmisítést sürgető minőségét, hanem a valódi, érzelmi erejét használjuk. Ugyanúgy képesek vagyunk erőforrást előállítani belőle, mint a szeretetből.
Ha az élet féltése nem lenne ösztönként belénk kódolva, szemrebbenés nélkül lépnénk a száguldó vonat elé. A félelem energiája itt életet megtartó erő! A félelem itt az életet segíti, rámutat arra, mennyire szeretünk élni.
A félelem kijelöli határainkat, melynek átlépésére csak a félelem erejének átalakításával vagyunk képesek. Ezt úgy nevezzük, hogy bátorság. Itt pontosan az történik, amiről korábban említést tettem: a félelem erejét használjuk arra, hogy ne kelljen félnünk. Amikor bátrak vagyunk, akkor a bennünk lévő félelemre támaszkodva, a belőle merített erővel vagyunk képesek cselekedni.
Használjuk ezt az erőt életünk mozgósítására! A félelmet, mint energiát lássuk, ami segíteni akar, hogy azzá válhassunk, akivé szeretnénk.
Félsz a főnöködtől? Meríts erőt belőle és válj jobbá, mint ő. Így jutsz el a képességeidhez.
Félsz a vizsgától? Használd fel ezt az erőt és serkentsd fel az agyad. Így jutsz el az ismeretekhez.
Félsz attól, hogy elhagynak? Meríts erőt az érzésből, hogy megtudd, mire van szükséged. Így jutsz el a szeretethez.
Amikor a félelem jelez neked, kérdezd meg magadtól, mire használhatom fel az erejét? Hogyan támaszkodhatom erre az érzelemre, mint mankóra? Amit felszabadít bennem, azt mire fordíthatom? Amit megmutat, azt hogyan tudom vele átlépni?
A félelem erejét keresd meg magadban. Lásd egyfajta folyékony energiának. Képzeld el, hogy üzemanyag. Most tankold meg vele azt a járművet benned, mely elvisz a célodig. Ehhez persze kell, hogy legyen egy célod.
Az előző példák egyikénél maradva legyen az a vizsga. Képzeld el a vizsgajárművedet. Ez egy olyan „eszköz” benned, mely eljuttat téged a sikeres vizsgáig. Képzeld el bármilyen formában. Lehet autó, repülő, vagy akár vonat is. Most a félelemből gyártott üzemanyaggal tankold meg és hajrá!
A félelem, akárcsak a szeretet szeretne megtanítani téged járni. Amíg magadtól nem megy, támaszkodhatsz rájuk, visznek téged. Akkor tudod majd elhagyni őket, ha a teljes utat kihasználod, úgy, hogy te magad válsz az úttá! Akkor te leszel a szeretet és a félelem együtt. Akkor te leszel az Egység… akkor már a saját lábadon járva repülhetsz!
Áldással, Pusztai Orsolya, lélekgyógyász
