A lehetőség az Ég felelőssége - a döntés a miénk!
Emberi életünk célját keresve a mindennapok tapasztalatainak erdejében járva vándorlunk. Batyunkban mindazzal a képességgel és tudással, melyeket édesanyánk/édesapánk (a Teremtés) csomagolt és azzal, amit út közben gyűjtöttünk a minták és a tanulás bokrairól.
Utunk során elsődleges emberi vágyunk az áhított cél elérése, a hazaérkezés öröme. E közben sokszor elfeledjük, hogy mi is az igazi rendeltetésünk.
Figyelmünket sokszor leköti gondolataink és érzelmeink múltba kapaszkodó vagy jövőbe vesző kalandozása és csak azt nem látjuk meg, ami előttünk van.
Mivel szemünk elmulasztotta érzékelni a valóságot, melyet túlhaladtunk már, értelmünk nem tudja megragadni, elménk elmé-leteket gyárt arról, mit is láthattunk volna. Ezt annyira valóságosan teszi, hogy el is hisszük neki ténylegesen megtörtént. Mivel szívünk érzi a valódi megtapasztalás – amit úgy nevezünk Élet – hiányát, egónk ezt mindenképpen be szeretné tölteni valamivel így magyarázkodik, bizonygat, dicsekszik.
Erről eszembe jutott egy kínai tanmese (Han Fei Zi alapján):
Két ember dicsekedett:
- Az én íjam olyan remek, hogy nem is kell hozzá nyílvessző! - mondta az egyik.
A másik azonnal rávágta:
- Az én nyílvesszőm olyan pompás, hogy nem is kell hozzá íj!
Yi, a tapasztalt íjász hallotta a dicsekvőket, és megkérdezte tőlük:
- Íj nélkül hogyan lövöd ki a nyílvesszőt? És nyílvessző nélkül hogyan találod el a célt?
A két dicsekvő befogta a száját, Yi pedig megtanította őket lőni.
Ha ezt a tanmese példát követjük, akkor a két dicsekvő az emberi elme kettőssége, vagyis a poláris világ anyagi tapasztalása, az ego létösztöne, mely a fennmaradás érdekében önmagát bizonygatja. Az íjász pedig az Élet, aki megtanít élni és képességeinket használni.
Mindenki céllal érkezik a Földre, ez nem is kérdés, különben nem lenne itt. A Teremtés végtelen bölcsessége nem tesz semmit értelmetlenül. Csak azt felejtjük el, hogy ezt a megértést viszont nekünk kell megszereznünk.
De ki vagy mi ad értelmet az életnek? Az érzékszerveinken keresztül ránk zúduló végtelen információ közül, hogyan választhatjuk ki azokat, melyek valóban hasznunkra vannak?
Ami másoknak megy nekem miért nem sikerül? – kérdezhetjük. Ami nekem jó, más miért nem fogadja el?
Azért, mert bár kollektíven vagyunk jelen az életben, mindenki egyedileg tapasztal és ért meg.
Egonk önazonosító képessége csak magából képes kitekinteni a világba, ezért magát nem veszi észre, csak mások visszatükröződéseként fogja fel. Mindaz, amit magunkról gondolunk elsősorban egy olyan kép, melyet hiedelmeink, a kollektív tudat mintái festenek rólunk. Egy olyan lehetőség, melyet tényként könyvelünk el.
Csak akkor érthetjük meg minden értelmét, ha befelé tekintünk és elindulunk egy olyan utazásra, ahol a figyelem és a tudatos jelenlét adja majd meg a válaszokat.
Itt megérthetjük, hogy: az Élet elsődleges értelme a megÉLÉS, ahogyan a vándorlásé az Út.
A nézés értelme a LÁTÁS, az érintésé a KAPCSOLÓDÁS. A hallás értelme az ÉRTÉS, a beszédé a TANÍTÁS.
Minden értelme csak akkor teljesedhet be, ha az ÉLETet szolgálja. Minden csak akkor éri el a célját, ha az ÉLETre tanít.
Mi az ÉLET? Igazából TE MAGAD!
Ahogyan érzékeled és értékeled a Világot.
Az Élet az, ahogyan mosolyogsz, jársz, beszélsz, cselekszel, gondolkodsz és érzel. Az Élet az, ahogyan dühös vagy éppen szomorú vagy. Az Élet az, ahogyan megbocsátasz, ahogyan szeretsz.
Az Élet az, ahogyan önmagadat megéled.
Ebben pedig az Univerzum segít bennünket. Olyan lehetőségeket ad számunkra, melyek során Élhetünk! Kipróbálhatjuk a képességeinket és eldönthetjük mi jó nekünk, és mi nem az.
Ezért az Ég felelőssége nem más irányunkban, minthogy biztosítja az Élet lehetőségeit, a tanuláshoz és megértéshez szükséges leckéket. Olyan szituációkat teremt, ahol döntéseink okán tapasztalunk, majd a felismerés vagy annak hiánya újabb leckék elé állít majd.
Ne várjuk el azonban, hogy az Univerzum majd meg is oldja helyettünk. Ez csakis akkor történik meg, ha felismerjük a tanítás értelmét és a kegyelem erejét magunkba engedve felülemelkedünk a látszaton, mely nem más, mint díszlet az előadáshoz. Csak akkor kaphatunk segítséget, ha hajlandóak vagyunk mi is tenni a megoldásért, engedjük, hogy a megélés – megértéssé váljék általunk.
Ha elfogadjuk, hogy minden amit tapasztalunk egyetlen céllal érkezik hozzánk az Égtől, hogy MEGÉLVE azt felismerjük: a döntés a mi felelősségünk, akkor megszabadulhatunk a hibáztatás, önsajnálat és bűntudat terheitől.
Járd hát az Utat az Élet öröméért, a tapasztalatok csodájáért, Önmagad felismeréséért.
Áldással
Pusztai Orsolya
